Az Emerson Lake & Palmer albumairól jelenleg nem tervezek többet írni, így gondoltam elkezdek egy ilyen sorozatot. Megpróbálom összeszedni a számomra legemlékezetesebb dalrészleteket, melyek megfelelőképpen megtestesítik azt, amiről szerintem a műfaj szól. Többféle oka lehet annak, hogy egy dalrészletet emlékezetesnek gondolok, lehet az mondjuk egy érdekes hangszerválasztás, egy szokatlan technika vagy az átadott érzelmek, az átadott energia. A progresszív rock egyik legvagányabb tulajdonsága, hogy a kötetlen szerkezetű daloknak köszönhetően változatos kontextusban bukkannak fel ezek a gyöngyszemek, sokszor meglepve a hallgatót. A legérdekesebb részlet nem kell a refrén legyen (már ha van olyan egyáltalán), lehet mondjuk egy pár másodperces szösszenet is egy szólóba ékelve, vagy egy viszonylag hosszabb szakasza egy dalnak. A legjobb szerzeményekben általában megvan ez a rész, mely arra késztet, hogy újra és újra meghallgasd a dalt, hogy újra átéld a pillanatot.

Hogy ne csak süket dumával untassam a népet, majd hozzáadok a bejegyzésekhez egy videót, mely automatikusan az ominózus dalrészlettől kezdődik. Ha felkeltette az érdeklődésed, amit hallottál, vagy nem szeretnéd, hogy elspoilerezzem neked a számot, akkor pedig bátran tekerj a videó elejére, és hallgasd meg az egészet!

A King Crimson 1974-ben kiadott Red albumát záró Starless minden bizonnyal a 70-es évek egyik legkiválóbb zenei műve. A mellotron és a melankolikus gitárdallam által övezett hasonlóan szomorú és pesszimista éneket követő hosszú instrumentális szakasz végeredményben az ebben a videóban 10:25-től hallható klimaxra ad felvezetést, mely a dal elején hallható motívum ismétlése epikus köntösben. Az együttes történetének legnagyobb pillanata, mely egyben egy korszak lezárása, hiszen az album után az együttes határozatlan időre feloszlott, majd csak 1981-ben tért vissza egy új felállással és új kreatív nézetekkel. De erről majd bővebben, ha a King Crimson albumairól írok.

Az Emerson Lake & Palmer legendásan rossz Love Beach albumát könnyű kritizálni. Szerintem is förtelmes, minden idők egyik legrosszabbja. Elég ránézni az albumborítóra. A kigombolt ingben kacagó napbarnított Keith Emerson groteszk, de Lake és Palmer sem kell elbújjanak mellette. Ezen kívül hiába próbálnánk bölcsen mellőzni a borítót és a zenére összpontosítani, az is csak jobb esetben érdektelen és közhelyes, rosszabb esetben annyira nevetségesen rossz, hogy kínvallatáshoz lehetne alkalmazni. Hogy jutott azért mégis odáig a három zenész, akiket még ezek után is nagyra tartok, hogy egy ilyen lemezhez adják a nevüket? Hogyan vehettek elő egy ilyen témát a Tarkus és a Brain Salad Surgery után? Ez vicc vagy komoly? Aki ismeri nagyjából az együttes történetét, az szerintem nem lepődik meg.

Legyünk hát kegyesek, és ne is várjunk tőle semmit. De hát akkor mi ez a cím? – gondolná az egyszerű ember – Komolyan ezért biggyesztették oda azt az egyest a Works Vol. 1 albumnál, ezért lettünk így megfenyegetve, és ezért vártuk tűkön ülve a folytatást, hogy egy ilyen értelmetlen, zagyva, töltelék album legyen a második rész? De hagyjuk az egyszerű embert, felejtsük el mindezt. Ne tegyünk fel kérdéseket. Mondjuk inkább azt, hogy ez egy lejátszási lista, nem egy album. Egy véletlenszerű lejátszási lista, amit egy számítógép rakott össze a maradék zenéidből, miután egy természeti katasztrófa miatt megsemmisült a kollekciód jó része. Kínodban elindítod a lejátszást, hogy a végén beléd nyilalljon a felismerés… hogy azt se tudod mit hallgattál, mert ez csakis egy zűrzavar úgy ahogy van.

Nem igazán igyekeztem eltitkolni az együttes előző albumáról írt bejegyzésemben, hogy ezt az albumot nem szeretem. A címbeli mémmé vált idézet A sötét lovag című Batman filmből származik, magyarra fordítva: "Vagy meghalsz hősként, vagy megéred, hogy te leszel a gonosz." Az Emerson Lake & Palmer sajnos megérte, hogy gonosszá váljon. Mikor 1977-ben három és fél év szünet után kiadták ezt az albumot, a progresszív mozgalom Angliában már korántsem volt jó bőrben. A punk rock a korabeli rock együttesek bombasztikus és hatáshajhász zenéjére válaszul jött létre, és kezdte átvenni a népszerűbb progresszív rock együttesek helyét.  A Works album pontosan megtestesítette azt, ami ellen a punk lázadt, így csak újabb szöget ütött a progresszív rock koporsójába.

Ahhoz képest, hogy milyen fontosnak tartják ezt az albumot a műfajon belül, viszonylag sokat vártam vele, hogy meghallgassam, bár a Karn Evil 9, az együttes leghosszabb szerzeménye, hamarabb a terítékre került, mint az album többi része. A többtételes szvit kevésbé fogott meg, mint a Tarkus, azonban itt legalább a többi dal is megállja a helyét. Azt tudnám erről a lemezről mondani, hogy az együttes legnagyratörőbb alkotása, mellyel még éppen nem lőttek túl a célon. A tetőpont valahol a Trilogy és a Brain Salad Surgery között van. A tökéletes egyensúly megtalálásához a virtuozitás, kísérletezés és a szép  dallamok között a Trilogy album kerül a legközelebb. Itt már felsejlenek azok a zenei elemek, melyeket továbbfejlesztve az együttes eljut ahhoz a katasztrófához, ami a Works album.

Ezt kérdezi Robert Fripp a King Crimson legújabb koncertlemezének mellékletében, a stúdiólemezeket szerelmeslevélhez, a fellépéseket pedig randevúhoz hasonlítva. Mindkettőnek vannak egyedi értékei, de Fripp szerint együttese mindig is leginkább randevú közben érezte magát igazán elemében. A folytonos tagcserék ellenére is, valóban elemi része volt tevékenységüknek a koncertezés, gondoljunk csak az 1969-es fellépésükre a Hyde Parkban, vagy a nagy színpadi improvizálásokra a Wetton-éra alatt. Ezt érzékszerveimmel személyesen is volt szerencsém tapasztalni a november 30-i bécsi koncerten. Általában nem szívesen vásárolok koncertlemezt, mert szerintem egy felvétel sosem fogja visszaadni a valós élményt, de így, hogy ott voltam, ez az album tökéletes arra, hogy felidézze az emlékeket.

Még csak 9 hónap sem telt el Keith Emerson halála óta, és december elején, hosszú betegség után Greg Lake is távozott az élők sorából, életének 69. évében. A műfaj egyik legkiválóbb zenész-dalszerzője volt ő, az ELP mellett a King Crimson első felállásában betöltött szerepének köszönhetően is. Ennélfogva, ha ő egy interjúban azt mondja, hogy a legjobban sikerült ELP album szerinte a Trilogy, akkor érdemes komolyan venni. Mondjuk azért kételkedtem benne így is, hogy jobban tetszene majd, mint elődjei. Hiába tartalmaznak néhány nagyszerű részletet ezek a lemezek, a Tarkus nem tud egyenletes minőséget nyújtani, a debütáló album pedig valahogy nem elég kiforrott még. Kellemes meglepetésemre azonban a Trilogy, bár még mindig nem tökéletes, valamivel tényleg jobban teljesít.

Nem véletlenül neveztem el erről az albumról a blogot, ugyanis a műfaj egyik legreprezentatívabb művének tartom úgy a zene, mint az albumborító miatt. Annak idején, mikor a Pink Floyd-ot hallgatva eldöntöttem, hogy érdemes utánanézni még más progresszív rock együttesnek is, az In the Court of the Crimson King, Close to the Edge és Foxtrot albumok mellett a Tarkus-t találtam meg elsőként. Amikor megláttam az albumborítót egyből azt gondoltam, hogy ezek őrültek. Egy első világháborús tank és egy nagy, vörös szemű, acélhátú tatu hibridje meredt rám, méretes ágyúcsövét felém irányítva. De már akkor is pozitív dolognak láttam ezt az őrültséget, és biztos voltam benne, hogy egy ilyen kreatív albumborítóhoz kiváló zene tartozik. Ennek ellenére első hallgatásra kifejezetten rossznak tűnt.

Meg kell mondjam őszintén, az Emerson, Lake & Palmer nem tartozik a nagy kedvenceim közé, annak ellenére, hogy szerintem a Tarkus könnyedén minden idők 10 legjobb progresszív rock száma között szerepelhet. Erre foghatom, hogy az egyetlen album, amit eddig jól ismertem tőlük az a Tarkus. Mikor megláttam a hírt minden idők egyik, ha nem a legtehetségesebb rock billentyűsének, Keith Emerson-nak a tragikus haláláról, eldöntöttem, hogy elkezdem bepótolni ezt a szörnyű hiányosságot, mégpedig a debütáló albumukkal. Nagyon szerettem volna maximális 5 pontot adni erre az albumra, és bár nem mondanám, hogy csalódtam, de sajnos túl sok hiányosságot érzek benne ahhoz, hogy remekműnek kiáltsam ki.

1968-ban egy titokzatos korong bukkant fel a brit lemezboltokban a Parlophone kiadó címkéjével. Eredetéről csupán annyit lehetett tudni, hogy teljes egészében bizonyos, magukat vakondoknak nevező egyének készítették. Hát oké. Aztán elterjedt a pletyka, hogy igazából a felvétel a Beatles terméke, akik éppen álnéven garázdálkodnak, és Ringo Starr-t hallhatjuk énekelni. A dolog egészen hihető, mert az ikonikus brit együttesnek is a Parlophone-nál volt éppen akkor szerződése, és a későbbi, kísérletezőbb stílusuktól nem áll messze ez a pszichedelikus szerzemény. Egy rövid ideig gyorsan emelkedett az eladott lemezek száma, de nem kellett sokat várni, míg végül a Pink Floyd-os Syd Barrett-nek köszönhetően, kiderült az igazság. Sok évvel később pedig az is kiderült, hogy Barrett-nek igazából semmi köze nincs ehhez.