Nem véletlenül neveztem el erről az albumról a blogot, ugyanis a műfaj egyik legreprezentatívabb művének tartom úgy a zene, mint az albumborító miatt. Annak idején, mikor a Pink Floyd-ot hallgatva eldöntöttem, hogy érdemes utánanézni még más progresszív rock együttesnek is, az In the Court of the Crimson King, Close to the Edge és Foxtrot albumok mellett a Tarkus-t találtam meg elsőként. Amikor megláttam az albumborítót egyből azt gondoltam, hogy ezek őrültek. Egy első világháborús tank és egy nagy, vörös szemű, acélhátú tatu hibridje meredt rám, méretes ágyúcsövét felém irányítva. De már akkor is pozitív dolognak láttam ezt az őrültséget, és biztos voltam benne, hogy egy ilyen kreatív albumborítóhoz kiváló zene tartozik. Ennek ellenére első hallgatásra kifejezetten rossznak tűnt.
Az album első oldalának névadó dalával kapcsolatban hamar megértettem, hogy ebben a műfajban nem kell meglepődni egy 20 perces számon, azzal nem is volt bajom. De mi az, hogy gitár egy rövid szólón kívül egyáltalán nincs, helyette perkusszív Hammond-orgona tölti ki a perceket (most már ilyen tudományosan nevezem meg, eleinte legfeljebb olyan kalapácsolós orgonaszerű izé-ként tudtam volna rá hivatkozni). Ezen kívül ami még visszataszító volt, hogy az egész azt a benyomást keltette, mintha az együttes egyetlen célja az lett volna, hogy minél bonyolultabb, dallamtalanabb és nehezen követhetőbb legyen a zene, például Emerson a billentyűn sokszor különböző dolgokat játszik egyszerre. Ez utóbbi végül is nagyrészt helytálló észrevételnek bizonyul, csak már nem tekintek rá olyan negatívan.
A helyzet az, hogy az első benyomást gyakran az határozza meg, hogy mit várok egy albumtól. Ha a zene nagyon különbözik attól, amit várok, akkor sokszor előfordul, hogy nem tetszik, és ezzel mások is többé-kevésbé így vannak. Ha az ELP-t a Pink Floyd-hoz vagy a Led Zeppelin-hez próbálja valaki hasonlítani, vagy igazából bármi máshoz, akkor nagy lesz a csalódás. Az ilyen esetekben viszont mindig megpróbálom többször is meghallgatni a zenét, hiszen nem mondhatom, hogy rossz, csak furcsa, szokatlan. Így tettem a Tarkus-szal is, és nem tudom hogy, de az egyik kedvencemmé vált, most azt mondom rá, hogy minden perce egyszerűen (bocsánat, bonyolultan) tökéletes.
A borítókép, mint ahogy említettem, azonnal megtetszett. Később azt is beláttam, hogy minden idők egyik legjobb albumborító és zene párosításról van itt szó az album első felét nézve, a másik résszel már más a helyzet. A billentyűs, Keith Emerson kompozícióját elmondása szerint a fordított evolúció ihlette. Az ötlet az volt, hogy valamiféle lény kell a borítóra, mely ezt megtestesíti. William Neal művészt kérték meg, hogy álljon elő néhány ötlettel, és Emerson-nak az ominózus tatutank vázlata tetszett meg, mely igazából egy másik albumhoz (Rare Bird - As Your Mind Flies By) kapcsolódó firkálgatásból származott. A lény nevének eredetével kapcsolatban több verzió is olvasható, egyik szerint William Neal nevezte el, és a Tartarosz és carcass (tetem) szavak egybeolvasztása, a másik verzió szerint Emerson alkotta meg a nevet Henry Williamson Tarka, the Otter (Tarka, a vidra) című regényének főhősének nevének „megtudományosításával”. Tarkus-on kívül még más teremtmények rajzai is láthatók a belső borítón.
A 7 részből álló, 20 perces Tarkus szvit kezdetben megosztotta az együttes tagjait. Mikor Emerson előállt ötleteivel, Palmer örömmel fogadta a technikai kihívásokat, míg Greg Lake egyáltalán nem volt elvarázsolva, azt tanácsolta a billentyűsnek, hogy ha ilyesmivel akar foglalkozni, akkor inkább tegye egy szólóalbumon. Emerson azonban nem tágított, emiatt majdnem feloszlott a banda, végül a producereknek sikerült meggyőzni Lake-et, hogy maradjon. A kezdeti visszakozás ellenére később egészen megkedvelte a művet, a szövegeket ő írhatta, a hatodik, Battlefield című részt pedig egyedül ő szerezte.
A belső borító Tarkus kalandjait hivatott bemutatni. Az első, Eruption című részben főszereplőnk egy vulkánkitörés során egy tojásból kikelve lát napvilágot. Hogy miért a vulkánba tojta tatutank anyuka a tojást, azt nem tudni, de mindenesetre így látványos a látszólag teljesen kifejlett állapotban világra jött kis Tarkus belépője. Nincs azonban könnyű élete, nyomban ellenségekkel találja szemben magát, a következő négy rész az ezekkel történő harcot mutatja be. Első ellensége a Stones of Years, melyet őszintén szólva nem tudok kivenni, hogy micsoda, úgyhogy nem is próbálom leírni kinézetét, talán egy nagyobb felbontású képen jobban látnám. Mindegy, a lényeg az, hogy Tarkus nagy csatában elpusztítja. Utána az Iconoclast következik, mely egy pterodactylus és egy vadászgép kereszteződése, de neki sincs több szerencséje főhősünkkel szemben. A következő legyőzött ellenfél a Mass, ő egy gépesített sáska-gyík hibrid rakétavetőkkel. Tarkus dicsőséges, ámde rövid és gyötrelmekkel teli élete a Manticore ellen vívott küzdelemben ér véget. A mantikór a perzsa mitológiából származó emberevő szörny, legtöbbször emberszerű fejjel, oroszlán testtel és skorpió farokkal ábrázolják. A Battlefield (Harcmező) című rész után azonban nem kell tovább siratnunk Tarkus-t, hiszen vízi élőlényként ujjá éled, Aquatarkus néven.
A hét tétel közül a Stones of Years, a Mass és a Battlefield tartalmaz éneket is, a dalszövegek azonban egyáltalán nem említik az előbb leírt küzdelmeket, sokkal inkább a fordított evolúció témához kapcsolódnak, az emberi ostobaságot kiemelve. Bár a szövegek nem túl könnyen értelmezhetőek, szerintem a Stones of Years a butasággal és naivsággal párosuló önfejűségről és túlzott önbizalomról, a Mass többször is a vallásra hivatkozva az álszentségről, és arról, hogy ne higgyünk gondolkodás nélkül senkinek, a Battlefield pedig a háború értelmetlenségéről szól, a mantikór elleni harc után következve a valódi konfliktusokat mintha Tarkus abszurd küzdelmeihez hasonlítaná.
Miért is olyan jó a Tarkus? Nagyrészt pont azok miatt a dolgok miatt, amiért néhányan annyira nem bírják: az orgona és a bonyolultság. Az ELP mindig kiválóan használja az erőteljes és karakteres hangú Hammond-orgonát a zenéiben, szólóhangszerként szerintem pont annyira nyers és agresszív tud lenni, mint amennyire egy elektromos gitár kell legyen, úgyhogy csak annyi kell, hogy lerázzuk a gitár utáni görcsös ragaszkodásunkat, és utána a helyén tudjuk kezelni ezt az érdekes és izgalmas hangzást. Az orgona hangjánál is nagyobb sokkhatást a mű összetettsége váltja ki a hallgatóban, elsőre követhetetlennek tűnhet az egész a folytonos ritmus-, ütem- és hangszínváltások miatt. Rengeteg minden történik, gyorsan, és nincs egy perc nyugalmunk sem. Aztán ott van a dob. Úgy tűnhet, hogy a 20 perc alatt nincs két egyforma ütem, az egy percre eső fillek száma pedig több, mint amennyit valaha hallottam. Carl Palmer meg is mondta, hogy ha valakinek csak arra kell a dob, hogy érezze a ritmust, akkor vegyen inkább egy metronómot. Világos, hogy ez a zene nagyrészt erőfitogtatás Emerson és Palmer részéről, azt szeretnék megmutatni, hogy bármit, amit ki bírnak találni, azt el is tudják játszani. Ezzel kapcsolatban pedig jönnek a csak szép és kellemes, egyszerű dallamokban gondolkodni tudók, a zenei erkölcs védelmezői, akik szerint valamiféle paráznaság folyik itt. Én erre a zenére azonban úgy tekintek, mint egy tudományos kísérletre, vagy felfedezésre. Emerson úgy gondolta, hogy a zene arra van, hogy mindent kipróbáljunk benne, amit csak lehet, ő pedig a tehetségénél fogva pontosan az az ember, aki megteheti, hogy olyasmit próbáljon ki, amit más még sosem. Úgy látom, hogy a zenét sokkal inkább felfedezni lehet, mintsem kitalálni. Enélkül a felfedezés nélkül pedig szegényebbek lennénk. Lehet, hogy a 10/8-ban játszott Eruption és az értelmetlennek tűnő szövegek nem fognak könnyekig meghatni vagy mélyen elgondolkodtatni, de nem muszáj erről szóljon a zene.
Annyi a baj az album első oldalával, hogy eltörpül mellette a másik oldal, mely amúgy sem az Emerson, Lake & Palmer legjobb dalait tartalmazza. Hogy biztosan kitűnjön a különbség, egy szép kis kerettel látták el, két kis rövid számmal az elején és a végén, melyek a lehető legjobban elütnek az első oldaltól. Ahogy az epikus Tarkus szvit véget ér, arcon csap minket a bugyuta, honky-tonk zongorán játszott Jeremy Bender. Lehet jó ötletnek tűnt egy könnyedebb dalocskát betenni, hogy oldja a hangulatot, de ez így egy elég kellemetlen, groteszk párosítás. Szerencsére nem túl hosszú szám. A Bitches Crystal kicsit már jobb, szerintem a második oldal legjobb dala, tetszik benne, ahogy az elején az altatódalra emlékeztető kis kellemes zongorázgatás hirtelen bedurvul, érdekes kontraszt. A The Only Way (Hymn) egy templomi orgonán játszott ateista himnusz, az elején van egy kis részlet Bach Toccata F-dúrban című művéből. A szövegével kapcsolatban sok negatív kritikát lehet olvasni, én csak annyit jegyeznék meg, hogy ez az egyik legszebb dallam, amit Greg Lake énekel az együttesben a Take a Pebble és a Trilogy mellett. Az Infinite Space (Conclusion) az előző dal levezetésének tekinthető, egy rendkívül egyszerű, ismétlődő zongoraszóló tulajdonképpen, a lehető leghosszabbra elnyújtva, de jó helyen van szerintem. Ezután az A Time and a Place következik, mely Emerson elmondása szerint Led Zeppelin ihletődésű, bár nekem ez nem jutott volna eszembe sose. Azon kívül jó kis szám, a Hammond-orgona megint különösen jó, lehetett volna akár hosszabb is a szóló. Azért, hogy nagyon ne kelljen örülni, a végére megkapjuk az említett kerethez tartozó, a Jeremy Bender-nél is rosszabb és indokolatlanabb dalt, az Are You Ready Eddy-t. Ugyanúgy kocsmai zongorán játszik Emerson, ráadásul 50-es évekbeli rock and roll stílusban. A magyarázat, hogy miért kellett ez az albumra, az, hogy a hangmérnöküket Eddy Offord-nak hívták, és neki szerettek volna kedveskedni. Hát nem tudom, szerintem jobb lett volna, ha a születésnapján eléneklik neki egyszer, és nem rakják a Tarkus-szal egy albumra.
Érdemes megjegyezni még az albummal kapcsolatban, hogy a brit albumlistán 1971-ben elérte az első helyezést, pedig nem egy olyan albumnak tűnik manapság, ami ilyesmire képes lehet. Az eladások magas száma azért részben betudható az előző album sikerének is, a Yes Tales from Topographic Oceans és Mike Oldfield Hergest Ridge albumához hasonlóan.
Összefoglalva, a Tarkus album két oldala két külön történet, a szvitet tartalmazó első oldalt remekműnek gondolom, alapmű mindenkinek, aki érdeklődik a műfaj iránt, de a második oldal sajnos alulteljesít, a Jeremy Bender-t és az Are You Ready Eddy-t nem számítva is csak jó közepes dalok alkotják. Kicsit több erőfeszítéssel a második oldalból többet is ki lehetett volna hozni, de úgy látták a fiúk, hogy a Tarkus mellett megengedhetnek maguknak egy kis lazítást. Nálam az Emerson, Lake & Palmer legjobb albuma így nem a Tarkus, előző albumukhoz hasonlóan...
Értékelésem: 4.0/5
