Az első album, amit bemutatok az első, amit megvásároltam alig több, mint egy éve, a Kedves Óriás hatodik lemeze, a The Power and The Glory. Steven Wilson, sok más 70-es évekbeli felvétel mellett, a 40 éves évfordulóra ezt is újramixelte, és az új kiadvány eljutott Magyarországra is annak az üzletnek a polcára, ahova beléptem szétnézni. Azonnal kiszúrtam a sok mainstream Pink Floyd és Led Zeppelin CD között, és le kellett csapjak rá. Már előtte is régóta ismertem, és az egyik kedvencem volt. A Gentle Giant bár sosem volt túlságosan népszerű, az én szememben mindenképp a progresszív rock egyik óriása. Bár nevében kedves ez az óriás, a hallgatóságot általában mégsem kíméli, a sok kiváló albumuk közül talán ez a legnehezebben emészthető. De megéri megemészteni.
Még progresszív rock mércével nézve is különösen bonyolultnak számít a Gentle Giant zenéje, szokatlan eszközöket használnak, sok, nem feltétlenül rock zenéhez illő hangszert meglepő kontextusban (biztos majd egy csomószor fogom említeni a xilofonszólót), bonyolult instrumentális részeket és éneket (egyszerre különböző ütemekben játszás, váltakozó hangnem, több szólamban éneklés, kánon), érdekes inspirációkat (néha egész a barokk, reneszánsz és középkori zenékig visszamennek). Mindezt nem esik nehezükre megtenni, mind jól képzett zenészek, mindenki több hangszeren is magas szinten tud játszani. Az együttes maga jelentette ki egyszer, hogy céljuk "az aktuálisan népszerű zene korlátainak kiterjesztése a rendkívül népszerűtlenné válás kockázatával".
A The Power and The Glory a második Gentle Giant album az idősebbik Shulman testvér, Phil távozása után. Kilépésekor a nagyobb probléma nem az volt, hogy nem volt ki játsszon a fúvós hangszereken, inkább a dalszerzésben, szövegírásban és éneklésben való közreműködése hiányzott. Bár az első albumuk, az In a Glass House is sikeresnek bizonyult nélküle, ott még a fiúk nem érezték annyira biztosnak magukat. A pozitív megerősítés hatására itt jókedvvel és magabiztosan alkotnak, és ez észrevehető a zenén. Ez az album is koncepcióalbum, az együttes több másik albumához hasonlóan, de talán itt vannak a dalok a legszorosabban a központi téma köré építve. A téma pedig a politika, ezen belül a hatalomhoz jutó egyén jellemének változása, ahogy valóban önzetlen és a nép jólétét biztosítani akaró politikusból önzővé, kapzsivá válik és saját hibáit másokra akarja hárítani. Főhősünk pályafutását remek, néha humoros, cinikus hangvételű dalszövegekben követhetjük, Derek Shulman helyenként elég jól rátapint a lényegre a témával kapcsolatban.
Az album már a kezdettől fogva nem akar minket megtéveszteni, egyből képünkbe nyomja a tipikus Gentle Giant hangzást egy kis bizarr, már-már disszonánsnak mondható énekkel és különös elektromos zongora játékkal. Már az első számban gyorsan váltakoznak a lazább dallamok és a rockosabb, epikus részletek. Szereplőnk beszédet tart itt, valószínűleg nem sokkal megválasztása után, a nép nagyon élteti. A második So Sincere című számnál, aztán mindenki jól kösse fel a gatyáját, mert ez alighanem az együttes legzagyvább dala, és elég irritáló tud lenni szegény, nem Gentle Giant-hez akklimatizálódott civileknek, de én olyan elvetemült vagyok, hogy szerintem az egyik legjobb szám az albumon, a szövege különösen tetszik, arról szól, hogy a politikusok sokszor maguk sem hiszik el a sok ígéretet, amit mondanak. Aki túlélte a megpróbáltatásokat, már élvezheti az Aspirations című számot, mely az egyik nagy kedvencem nem csak az albumon belül. Még a szobatársam is szereti. Kerry Minnear gyönyörű hangokat csalogat elő wurlitzerjéből, és az ének is nagyon szép, megható, a dal a nép reményeiről, vágyairól szól. A következő néhány dalt nem írom le részletesen, a karakterünk folyamatosan változik, és egyre inkább azzá válik, ami ellen kezdetben harcolt. A jó kis instrumentális részletek nem hagyják a hallgatót unatkozni. Egy érdekesség, amit olvastam a CD mellékletében a The Face című számmal kapcsolatban, hogy a szám közepefele egy hegedűszólóba Ray Shulman belehibázik, ami nem rá vall, és az "oh, no!" felkiáltás, ami hallatszik az ő. A többiek pedig olyan jót szórakoztak rajta, hogy bent hagyták a felvételben. Az utolsó szám, a Valedictory tökéletes zárás egy koncepció albumnak, az első számot idézi, a szöveg és hangulatbeli változtatások pedig kihangsúlyozzák a főhős jellemének teljes eltorzulását.
Kapunk még bónuszba két számot, az egyik az Aspirations ének nélküli változata, lehet karaokézni, kár, hogy borzasztó a hangom. A másik számot kislemezen adták ki anno, a lemezkiadó kérte meg az együttest, hogy csináljanak már valami slágert, aztán ők összeraktak valamit, nem kis zsörtölődés közepette. Az ilyen dolgok miatt is váltottak ezután az album után lemezkiadót.
Az albumborító is az egyik kedvencem, ez a kártyalap dizájn jó ötlet volt. A hatalomhoz jutást és annak megtartását egy szerencsejátékhoz hasonlítja, ahol a játékos kockáztat és nyerhet, de sokat is veszíthet. Az eredeti bakelit lemezes kiadás borítójának lekerekítették a sarkát, hogy még inkább visszaadja a kártyalap érzetet. A mellékletből lehet megtudni azt is, hogy a fiúk egy németországi útjuk során vásárolták a paklit, ami alapján a borító készült.
Ami Steven Wilson munkáját illeti az albumon, szerintem remek mixet készített, mint mindig. Bár nem az 5.1-es változatot vettem meg, a sima sztereó mix is hallhatóan jobb, mint azok a verziók, amiket eddig hallottam (flac formátumban), pedig az eredeti felvétel is elég jó minőségű azért.
Elég sokan vannak, akik nem bírják a Gentle Giant zenéjét, és első hallgatásra nekem sem tetszett ez az album, de ahogy az angolok mondják, ez egy igazi grower, többszöri hallgatás után nagyon megkedveltem, és ezzel együtt rájöttem, hogy milyen jól meg van szerkesztve. Az egyik legjobb koncepció album, amit ismerek, és a bevezető bejegyzésemben írt értékelési szempontoknak szerintem maradéktalanul megfelel, így a pontszámon nem kellett sokat gondolkoznom.
Értékelésem: 5.0/5
