Az Emerson Lake & Palmer legendásan rossz Love Beach albumát könnyű kritizálni. Szerintem is förtelmes, minden idők egyik legrosszabbja. Elég ránézni az albumborítóra. A kigombolt ingben kacagó napbarnított Keith Emerson groteszk, de Lake és Palmer sem kell elbújjanak mellette. Ezen kívül hiába próbálnánk bölcsen mellőzni a borítót és a zenére összpontosítani, az is csak jobb esetben érdektelen és közhelyes, rosszabb esetben annyira nevetségesen rossz, hogy kínvallatáshoz lehetne alkalmazni. Hogy jutott azért mégis odáig a három zenész, akiket még ezek után is nagyra tartok, hogy egy ilyen lemezhez adják a nevüket? Hogyan vehettek elő egy ilyen témát a Tarkus és a Brain Salad Surgery után? Ez vicc vagy komoly? Aki ismeri nagyjából az együttes történetét, az szerintem nem lepődik meg.

Ahhoz képest, hogy milyen fontosnak tartják ezt az albumot a műfajon belül, viszonylag sokat vártam vele, hogy meghallgassam, bár a Karn Evil 9, az együttes leghosszabb szerzeménye, hamarabb a terítékre került, mint az album többi része. A többtételes szvit kevésbé fogott meg, mint a Tarkus, azonban itt legalább a többi dal is megállja a helyét. Azt tudnám erről a lemezről mondani, hogy az együttes legnagyratörőbb alkotása, mellyel még éppen nem lőttek túl a célon. A tetőpont valahol a Trilogy és a Brain Salad Surgery között van. A tökéletes egyensúly megtalálásához a virtuozitás, kísérletezés és a szép  dallamok között a Trilogy album kerül a legközelebb. Itt már felsejlenek azok a zenei elemek, melyeket továbbfejlesztve az együttes eljut ahhoz a katasztrófához, ami a Works album.

Nem véletlenül neveztem el erről az albumról a blogot, ugyanis a műfaj egyik legreprezentatívabb művének tartom úgy a zene, mint az albumborító miatt. Annak idején, mikor a Pink Floyd-ot hallgatva eldöntöttem, hogy érdemes utánanézni még más progresszív rock együttesnek is, az In the Court of the Crimson King, Close to the Edge és Foxtrot albumok mellett a Tarkus-t találtam meg elsőként. Amikor megláttam az albumborítót egyből azt gondoltam, hogy ezek őrültek. Egy első világháborús tank és egy nagy, vörös szemű, acélhátú tatu hibridje meredt rám, méretes ágyúcsövét felém irányítva. De már akkor is pozitív dolognak láttam ezt az őrültséget, és biztos voltam benne, hogy egy ilyen kreatív albumborítóhoz kiváló zene tartozik. Ennek ellenére első hallgatásra kifejezetten rossznak tűnt.