Az Emerson Lake & Palmer albumairól jelenleg nem tervezek többet írni, így gondoltam elkezdek egy ilyen sorozatot. Megpróbálom összeszedni a számomra legemlékezetesebb dalrészleteket, melyek megfelelőképpen megtestesítik azt, amiről szerintem a műfaj szól. Többféle oka lehet annak, hogy egy dalrészletet emlékezetesnek gondolok, lehet az mondjuk egy érdekes hangszerválasztás, egy szokatlan technika vagy az átadott érzelmek, az átadott energia. A progresszív rock egyik legvagányabb tulajdonsága, hogy a kötetlen szerkezetű daloknak köszönhetően változatos kontextusban bukkannak fel ezek a gyöngyszemek, sokszor meglepve a hallgatót. A legérdekesebb részlet nem kell a refrén legyen (már ha van olyan egyáltalán), lehet mondjuk egy pár másodperces szösszenet is egy szólóba ékelve, vagy egy viszonylag hosszabb szakasza egy dalnak. A legjobb szerzeményekben általában megvan ez a rész, mely arra késztet, hogy újra és újra meghallgasd a dalt, hogy újra átéld a pillanatot.

Hogy ne csak süket dumával untassam a népet, majd hozzáadok a bejegyzésekhez egy videót, mely automatikusan az ominózus dalrészlettől kezdődik. Ha felkeltette az érdeklődésed, amit hallottál, vagy nem szeretnéd, hogy elspoilerezzem neked a számot, akkor pedig bátran tekerj a videó elejére, és hallgasd meg az egészet!

A King Crimson 1974-ben kiadott Red albumát záró Starless minden bizonnyal a 70-es évek egyik legkiválóbb zenei műve. A mellotron és a melankolikus gitárdallam által övezett hasonlóan szomorú és pesszimista éneket követő hosszú instrumentális szakasz végeredményben az ebben a videóban 10:25-től hallható klimaxra ad felvezetést, mely a dal elején hallható motívum ismétlése epikus köntösben. Az együttes történetének legnagyobb pillanata, mely egyben egy korszak lezárása, hiszen az album után az együttes határozatlan időre feloszlott, majd csak 1981-ben tért vissza egy új felállással és új kreatív nézetekkel. De erről majd bővebben, ha a King Crimson albumairól írok.

Az első album, amit bemutatok az első, amit megvásároltam alig több, mint egy éve, a Kedves Óriás hatodik lemeze, a The Power and The Glory. Steven Wilson, sok más 70-es évekbeli felvétel mellett, a 40 éves évfordulóra ezt is újramixelte, és az új kiadvány eljutott Magyarországra is annak az üzletnek a polcára, ahova beléptem szétnézni. Azonnal kiszúrtam a sok mainstream Pink Floyd és Led Zeppelin CD között, és le kellett csapjak rá. Már előtte is régóta ismertem, és az egyik kedvencem volt. A Gentle Giant bár sosem volt túlságosan népszerű, az én szememben mindenképp a progresszív rock egyik óriása. Bár nevében kedves ez az óriás, a hallgatóságot általában mégsem kíméli, a sok kiváló albumuk közül talán ez a legnehezebben emészthető. De megéri megemészteni.