Az Emerson Lake & Palmer albumairól jelenleg nem tervezek többet írni, így gondoltam elkezdek egy ilyen sorozatot. Megpróbálom összeszedni a számomra legemlékezetesebb dalrészleteket, melyek megfelelőképpen megtestesítik azt, amiről szerintem a műfaj szól. Többféle oka lehet annak, hogy egy dalrészletet emlékezetesnek gondolok, lehet az mondjuk egy érdekes hangszerválasztás, egy szokatlan technika vagy az átadott érzelmek, az átadott energia. A progresszív rock egyik legvagányabb tulajdonsága, hogy a kötetlen szerkezetű daloknak köszönhetően változatos kontextusban bukkannak fel ezek a gyöngyszemek, sokszor meglepve a hallgatót. A legérdekesebb részlet nem kell a refrén legyen (már ha van olyan egyáltalán), lehet mondjuk egy pár másodperces szösszenet is egy szólóba ékelve, vagy egy viszonylag hosszabb szakasza egy dalnak. A legjobb szerzeményekben általában megvan ez a rész, mely arra késztet, hogy újra és újra meghallgasd a dalt, hogy újra átéld a pillanatot.

Hogy ne csak süket dumával untassam a népet, majd hozzáadok a bejegyzésekhez egy videót, mely automatikusan az ominózus dalrészlettől kezdődik. Ha felkeltette az érdeklődésed, amit hallottál, vagy nem szeretnéd, hogy elspoilerezzem neked a számot, akkor pedig bátran tekerj a videó elejére, és hallgasd meg az egészet!

A King Crimson 1974-ben kiadott Red albumát záró Starless minden bizonnyal a 70-es évek egyik legkiválóbb zenei műve. A mellotron és a melankolikus gitárdallam által övezett hasonlóan szomorú és pesszimista éneket követő hosszú instrumentális szakasz végeredményben az ebben a videóban 10:25-től hallható klimaxra ad felvezetést, mely a dal elején hallható motívum ismétlése epikus köntösben. Az együttes történetének legnagyobb pillanata, mely egyben egy korszak lezárása, hiszen az album után az együttes határozatlan időre feloszlott, majd csak 1981-ben tért vissza egy új felállással és új kreatív nézetekkel. De erről majd bővebben, ha a King Crimson albumairól írok.

Ezt kérdezi Robert Fripp a King Crimson legújabb koncertlemezének mellékletében, a stúdiólemezeket szerelmeslevélhez, a fellépéseket pedig randevúhoz hasonlítva. Mindkettőnek vannak egyedi értékei, de Fripp szerint együttese mindig is leginkább randevú közben érezte magát igazán elemében. A folytonos tagcserék ellenére is, valóban elemi része volt tevékenységüknek a koncertezés, gondoljunk csak az 1969-es fellépésükre a Hyde Parkban, vagy a nagy színpadi improvizálásokra a Wetton-éra alatt. Ezt érzékszerveimmel személyesen is volt szerencsém tapasztalni a november 30-i bécsi koncerten. Általában nem szívesen vásárolok koncertlemezt, mert szerintem egy felvétel sosem fogja visszaadni a valós élményt, de így, hogy ott voltam, ez az album tökéletes arra, hogy felidézze az emlékeket.