Ezt kérdezi Robert Fripp a King Crimson legújabb koncertlemezének mellékletében, a stúdiólemezeket szerelmeslevélhez, a fellépéseket pedig randevúhoz hasonlítva. Mindkettőnek vannak egyedi értékei, de Fripp szerint együttese mindig is leginkább randevú közben érezte magát igazán elemében. A folytonos tagcserék ellenére is, valóban elemi része volt tevékenységüknek a koncertezés, gondoljunk csak az 1969-es fellépésükre a Hyde Parkban, vagy a nagy színpadi improvizálásokra a Wetton-éra alatt. Ezt érzékszerveimmel személyesen is volt szerencsém tapasztalni a november 30-i bécsi koncerten. Általában nem szívesen vásárolok koncertlemezt, mert szerintem egy felvétel sosem fogja visszaadni a valós élményt, de így, hogy ott voltam, ez az album tökéletes arra, hogy felidézze az emlékeket.

Nem rejtem véka alá, hogy a King Crimson már jó ideje az egyik nagy kedvencem, így rendkívül boldog voltam, hogy élőben láthatom őket egy viszonylag közeli európai városban. Emiatt eléggé elfogult is vagyok, szerintem bármilyen koncerttel beértem volna, csak legyen ott Fripp, gitározzon, és rendben vagyunk. Koncentráltam is az elején rendesen, hogy ne vigyorogjak egyfolytában, mint egy hülyegyerek. Viccet félretéve, elfogultság nélkül is lehetett azért sejteni, hogy nem régmúlt hírnévből táplálkozó vénemberek haknijára megyek, hanem élettel teli, hatásos, inspirált produkciót láthatok, hallhatok majd. A legjobb, klasszikus számaik közül szinte az összeset eljátsszák, maximális odaadással. A turné egyik korábbi állomásán így adták például elő egyik legkedveltebb számukat, az Easy Money-t:

Nem rossz ez, bizony. Na jó, nincs a klasszikus albumokon szereplő Ian McDonald (billentyűs, szaxofonos, fuvolás), Michael Giles (dobos), Bill Bruford (dobos), Greg Lake (énekes, basszusgitáros) és John Wetton (énekes, basszusgitáros). A két legendás énekes-basszusgitáros november óta hunyt el. Nyugodjanak békében. A sok hiányzót azonban némileg ellensúlyozhatja Tony Levin, aki az együttes meghatározó tagja volt a 80-as és 90-es években, basszusgitáron, Mel Collins, aki három albumon is szerepelt a 70-es években, fúvós hangszereken játszva, és a három (!) dobos, név szerint Pat Mastellotto, Bill Rieflin és Gavin Harrison (ex-Porcupine Tree dobos). Bill Rieflin a billentyűkhöz is hozzáfér, a káprázatos mellotron szólamokat így nagyrészt ő idézi meg, időnként Robert Fripp is segít neki. A felállás Jakko Jakszyk énekes-gitárossal teljes. A három dobostól kezdetben nem voltam elájulva, nem azért mert nem tartom őket elég jónak, pont ellenkezőleg, soknak találtam őket egyszerre, de végül fokozatosan megszoktam a hangzást. A hármas dobszólók kifejezetten tetszenek most már. Jakko Jakszyk hangja bár lágyabb, és ezért kevésbé különleges, mint Greg Lake és John Wetton hangja, viszont ez a hangszín pont lehetővé teszi neki, hogy elég jól előadja az egész repertoárt. Gordon Haskell és Boz Burrel pedig kifejezetten jól fekszik neki.

Végre magára, a november 30-i bécsi fellépésre térve, ez volt a dallista:

I. felvonás:

• Larks' Tongues in Aspic, Part One
• Pictures of a City
• Cirkus
• The Letters
• Sailor's Tale
• Epitaph
• Hell Hounds of Krim
• Easy Money
• Fairy Dust
• Meltdown
• The Talking Drum
• Larks' Tongues in Aspic, Part Two

II. felvonás:

• Magic Sprinkles
• Lizard
  ('The Battle of Glass Tears -… more )
• Indiscipline
• The Court of the Crimson King
• Red
• The ConstruKction of Light
• A Scarcity of Miracles
  (Jakszyk, Fripp and Collins cover)
• Radical Action II
• Level Five
• Starless

Ráadás:

• Devil Dogs of Tessellation Row
• 21st Century Schizoid Man

Az előadás az Islands album végén hallható rejtett bejátszással kezdődött, melyen a stúdióban motoszkáló, hangszereikkel szöszmötölő zenészek hallatszanak, valószínűsíthetően egy felvétel előtt. Remekül odaillett, ahogy az együttes elfoglalta a helyét. Nekem már ez is elegendő ok volt a vigyorra. Ezek után az első hangokból már sejtettem is, hogy a Larks' Tongues in Aspic Part One című számmal kezdenek, mely az azonos nevű, 1973-ban megjelent albumot is indítja. Most nem kezdek minden számot leírni egyenként, de úgy összességében szerintem az első felvonás egészen fantasztikus volt. A számokat tökéletesen választották ki és rendezték sorba, remek összhatással váltották egymást, az előbb említett első szám, illetve a felvonás végére helyezett második része, pedig keretet adott az egésznek. Nem volt olyan szám, mely drasztikusabban különbözött volna a stúdiófelvételek hangulatától. Persze azért minden a három doboshoz lett igazítva, és néhány hangszer, mely nem állt rendelkezésre (például a hegedű), helyettesítve lett, szóval pont elég új dolgot lehetett hallani. Meg ugye sok kompozíció improvizatív részekre alapszik, nyilván ezeket sem adják elő mindig ugyanúgy. Amiket kiemelnék, azok a Cirkus, The Letters, Sailor's Tale és az Epitaph című számok, melyek ráadásul egymást követték. Az első sajnos nincs a DVD-n, de az egyik legjobb volt az egész koncerten. A The Letters és a Sailor's Tale talán még jobb is volt, mint az albumon, az elsőben Jakko Jakszyk hangja kiváló, az utóbbiban Fripp gitárjátéka volt óriási. Ezek után az Epitaph-ot meg is könnyeztem, hihetetlen volt élőben hallani, ez az amit egy felvétel sosem fog visszaadni.

Miután az első felvonást így az egekig magasztaltam, a második felvonásról már tudok rosszat is mondani. Itt jött néhány olyan dal, melynek nem tettek annyira jót a módosítások, vagy kicsit túl keveset vállaltak be feldolgozás terén. Például csalódtam, mikor rögtön az elején a Lizard című számot abbahagyták pont mielőtt kezdődik ez a rész. Olyan szépen elő lehetne ezt adni három dobossal szerintem, valamiért mégsem tették eddig sosem. Utána jött az Indiscipline, az egyetlen szám az egész koncerten, vagy talán az egész turnén, melynek eredeti verziójában Adrian Belew énekel. Vagyis inkább csak magyaráz. Hatalmas figura, mondjuk eléggé elhomályosította néha Fripp-et, aki egyszerű ritmusgitárosnak tűnik mellette, ezért haragszok rá kicsit. Mindegy, a bécsi koncerten Jakko Jakszyk nem sok vizet zavart, és énekelte az egészet a tébolyító szavalás helyett. Egyedül a bevezető dobszóló miatt vehették fel ezt a dalt a repertoárba, egyébként szerintem eléggé lapos volt ebben a formában. Az egyik legismertebb daluk, a The Court of the Crimson King feldolgozása sem sikerült a leglélegzetelállítóbbra, de meg kell mondjam, nem is vártam igazán sokkal többet, a stúdió felvétel hangulatát nehéz egy koncerten reprodukálni. Egyértelműen kár lett volna viszont kihagyni a koncertről a rajongók miatt. Az első felvonás színvonalára visszatértek a Red című számmal, melynek a három dobos feldolgozása kiemelkedő. Az ezek után következő négy kevésbé ismert dalukra sem lehetett panaszom. Ezek újabb szerzemények, közülük a Level Five-ot kedvelem leginkább (amely annyira új, hogy egy 14 éve kiadott albumon szerepel). A második felvonást a Starless című szám zárta, az együttes egyik legnagyobb remekműve, melyet kifogástalanul adtak elő, Fripp gitárjának hangja pedig ismételten könnyfakasztónak bizonyult (weakness disgusts me). Ahogy haladt előre a szóló, a színpad egyre inkább karmazsin színű fénybe borult. A felvonás végén annyi ideig tartott visszatapsolni a zenészeket, hogy a tenyereim is csaknem karmazsin színűre változtak. Azért voltam olyan kitartó a többiekkel együtt én is, mert tudtuk, hogy a ráadásban biztosan a 21st Century Schizoid Man fog következni. Így is lett, és a koncert ezzel a számmal került végleg lezárásra. A közönség nagy megelégedésére Gavin Harrison beleillesztett egy dobszólót is.

A koncert végén mindenkinek lehetősége volt készíteni egy képet

Akármennyire is kiválónak tartom a turné fellépéseit, szerintem nem alkalmasak arra, hogy valaki ezeken keresztül kedvelje meg az együttest vagy a műfajt. Arra sokkal inkább a stúdió albumok alkalmasak. Ezek a koncertek a rajongóknak vannak szánva. Ezt a mellettem ülő osztrák úriemberen tapasztaltam. Az előadás előtt és a szünetben is beszélgettünk. Mikor kérdeztem tőle, hogy melyik a kedvenc száma és albuma (nem sokszor adatik meg ugyanis, hogy King Crimson kedvelő emberrel haverkodhatok), kiderült, hogy sosem hallott semmit az együttestől. Elmondta, hogy több, mint 200 különböző koncertet látott, mindenféle műfajban, a kedvencei pedig a Dire Straits, Bruce Springsteen és a Roger Waters: The Wall voltak. Nincs rossz dolga. Úgy láttam rajta azonban, hogy a King Crimson nem igazán nyűgözte le. A hosszú instrumentális részek kifárasztották, a vége fele pedig már nem is tapsolt a dalok után, a vastapsnál is ülve maradt. Abból, amiket mondott, szerintem egy sokkal rockosabb, pörgősebb stílusra számított. Boldog volt viszont a szünetben, mert nyert az osztrák első osztályban a szülővárosának a focicsapata.

Életem egyik legnagyobb élménye volt ez a koncert, és nagyon-nagyon megbántam volna, ha nem megyek el. Pedig hezitáltam vagy egy napot, mielőtt megvettem a jegyet. Biztosan az egyik utolsó lehetőség volt ez, hogy lássam őket, de talán nem a legutolsó. Jó egészséget kívánok a zenészeknek! Még bízok benne, hogy újra elmehetek egy koncertjükre és elcsíphetek néhány dalt, amit Bécsben nem hallottam.

Értékelésem: 5.0/5.0 (mi más is lenne)