Ahhoz képest, hogy milyen fontosnak tartják ezt az albumot a műfajon belül, viszonylag sokat vártam vele, hogy meghallgassam, bár a Karn Evil 9, az együttes leghosszabb szerzeménye, hamarabb a terítékre került, mint az album többi része. A többtételes szvit kevésbé fogott meg, mint a Tarkus, azonban itt legalább a többi dal is megállja a helyét. Azt tudnám erről a lemezről mondani, hogy az együttes legnagyratörőbb alkotása, mellyel még éppen nem lőttek túl a célon. A tetőpont valahol a Trilogy és a Brain Salad Surgery között van. A tökéletes egyensúly megtalálásához a virtuozitás, kísérletezés és a szép dallamok között a Trilogy album kerül a legközelebb. Itt már felsejlenek azok a zenei elemek, melyeket továbbfejlesztve az együttes eljut ahhoz a katasztrófához, ami a Works album.
Lehúztam egy kicsit az albumot a bevezetésben, úgyhogy nézzük meg, miért is írtam a címben, hogy ikonikus. Először is mi minden kell egy ELP lemezre? Virtuozitás, legalább egy klasszikus zenei feldolgozás, egy akusztikus Greg Lake dal, egy kis bolondozás, "hogy oldja a hangulatot", és egy több tételes zenei műalkotás tetszés szerint adagolva. Ezek itt maradéktalanul megvannak. Ehhez még adjunk egy kellően figyelemfelkeltő kihajtható borítót, grandiózus hangzást, egy himnuszt, adjuk ki az albumot 1973-ban, és meg is kaptuk az ikonikus progresszív rock albumot, melyet minden valamirevaló prog rocker nagyra tart. Ne értsük félre, amit írok, én is nagyra tartom, de nem ez az az album, amit érdemes először megmutatni valakinek, aki nem ismeri a műfajt, ezt tapasztalatból mondom.
Nagyratörés ide vagy oda, egy valamiben szerették volna visszafogni magukat a fiúk, mégpedig abban, hogy csak olyan zenéket vesznek fel, amit koncerten is elő tudnak majd adni. A Trilogy album egyik hibája az volt, hogy túl sok hangszert vettek fel egyszerre és halmoztak egymásra a felvételeken, így koncerten képtelenek voltak reprodukálni a hangzást. Hogy mindenképpen elkerüljék ezt, minden zenét, amit írtak, egyből elpróbáltak élőben. Erre a célra még egy elhagyatott mozit is megvásároltak Fulhamben. Nagyon tetszik a következő két felvétel, melyen az együttes éppen a Karn Evil 9-on munkálkodik kőkeményen:
Ahogy az együttes szerette volna, sikerült az albumot egy megdöbbentő dallal indítani. A Jerusalem című szám a nem hivatalos angol himnusz feldolgozása (hivatalosan csak brit himnusz létezik, a God Save the Queen, és kevés kivétellel azt használják a különböző nemzetközi eseményeken). Az ELP verziója arról nevezetes, hogy minden idők első polifonikus szintetizátor prototípusa debütál benne, a Moog Apollo. Egy darabka zenetörténelem. Az együttes szerette volna kiadni kislemezen, de az akkori konzervatív döntéshozók nem engedélyezték, és a rádióban is betiltatták a dalt, mondván, hogy egy himnuszt csúfságnak számít polifonikus szintetizátorral megbuherálni, azaz ilyen stílusban feldolgozni.
A Moog Apollo le sem tagadhatja a korát
A következő szerzeményt sem volt könnyű elfogadtatni, de legalább sikerült. Emerson-t azonnal magával ragadta Alberto Ginastera Toccata-ja, amikor 1969-ben először hallotta, és már akkor elkezdett rajta gondolkodni, hogy hogyan tudná feldolgozni. Végül Palmer-rel együtt sikerült összerakjanak egy kompozíciót, mely felkerülhetett erre az albumra, és a szokásos Hammond orgonán és Minimoogon kívül egy dobszólót is tartalmaz, melyben Palmer egészen egyedülálló módon dobba szerelt szintetizátorokat szólaltat meg. Igen, a zenetörténelem újabb kis darabja ez. Csakis fontos ez az album. A gond csak az volt, hogy valahogy jóvá kellett hagyja Ginastera, hogy megjelenhessen az albumon. Bár először a zeneszerző kiadói lerázták a fiúkat, Emerson később mégis lehetőséget kapott, hogy személyesen találkozzon Ginastera-val Svájcban. Miután a nagy mester meghallgatta a feldolgozást, kifakadt: "Borzasztó!", kiáltotta. Mint nem sokkal később kiderült, ez dicséretnek számított. "Úgy ragadtad meg a zeném lényegét, mint eddig még senki!", mondta Ginastera Emerson-nak. Bár szerintem sokan őrültnek néznének (meg már néztek is), hogy ilyen zenéket hallgatok, de szerintem is egészen fantasztikus ez a feldolgozás, azzal együtt, hogy nem hiszem, hogy bárhol máshol szívesen hallanám azokat a dobszintetizátorokat.
Carl Palmer és a rozsdamentes acél dobfelszerelése a szintetizátorokkal
A Toccata után éles váltás következik, a Still You Turn Me On. A Lucky Man után szerintem, a legjobb Greg Lake dal, de valószínűleg többek között ennek a dalnak a sikerén felbátorodva vállalt be egy fél lemeznyi szerelmes dalt a Works albumon, és vált a középkorú hölgyek trubadúrjává. Ezután még mielőtt jönne a Karn Evil 9, le kell nyelni az ELP-féle bolondos dalt, a Benny the Bouncer-t. Sose fogom megérteni, miért kellenek ezek, és ez a dalocska sem olyan, ami működne az albumon, bár azt el kell ismerni, hogy jól odatették magukat, hogy megidézzék a vadnyugati kocsmák hangulatát.
A Karn Evil 9 majd' fél órás hosszával az együttes legterjedelmesebb műve, sok rajongó szerint a legjobb is, szerintem azért egy-egy rész túl hosszú és fárasztó, talán elég lett volna, ha felfér egy fél lemezre. Ezen kívül úgy gondolom, a Tarkus-nál komolytalanabb hangzású és kevésbé időtálló is. Azért ez a mű is technikailag számos kihívást rejt, ahogy a fentebbi videókon is látszik. A szöveg megírásában Peter Sinfield segédkezett, a címet is ő adta, mondván, hogy a zene hangulata egy karneválra emlékezteti. A mű három tételben egy disztópikus világot vázol fel, ahol az emberek sivár környezetben, egyre fejlettebb gépek segítségével képesek csak életben maradni, a régi világot pedig, például a növényeket és állatokat, kiállításokon tekintik meg. A gépek aztán lassacskán fellázadnak, majd átveszik az uralmat az emberek felett. A tatutankok és rakétavetős sáskagyíkok harcához képest ez eléggé földhözragadt történetnek tűnik.
A jellegzetes albumborítót H. R. Giger svájci szürrealista művész készítette, aki később A nyolcadik utas: a Halál vizuális effektusain végzett munkájáért Oscar-díjat kapott. Emerson a művész Zürich-i stúdiójában pillantotta meg először az album témájához remekül illeszkedő festményt, mely egyből elnyerte tetszését. A borító tulajdonképpen két képből áll, egy külsőből és egy belsőből. A külső, Giger sajátos stílusában egy ipari gépezetbe ágyazott emberi koponyát ábrázol, a művész által tervezett új ELP logóval, és a koponya szájánál egy kis kerek "ablakkal", melyen keresztül a belső képet láthatjuk, egy nő arcát, aki feltehetően a koponya tulajdonosa még élő állapotban. A külső kép középen függőlegesen ketté volt vágva úgy, hogy a kerek ablak a jobb oldalhoz tartozzon.
Ez a kép segít, ha nehéz volt elképzelni, amit leírtam
Véleményem szerint tehát ez az utolsó Emerson Lake & Palmer album, amire még éppen nincs káros hatással a zenészek egyre növekvő egója. A Toccata, Still You Turn Me On és Karn Evil 9 mind veszélyesen megközelítik azt a pontot, amikor már egy szerzemény feleslegesen hatáshajhásznak vagy érzelgősnek számít. Zsenialitásról addig beszélhetünk, amíg ezt a pontot csak közelítjük, de sosem érjük el. A következő, Works Volume 1 című albumnál az együttes már "tiltott vizekre" evez.
Értékelésem: 4.25/5.0
Források:
