1968-ban egy titokzatos korong bukkant fel a brit lemezboltokban a Parlophone kiadó címkéjével. Eredetéről csupán annyit lehetett tudni, hogy teljes egészében bizonyos, magukat vakondoknak nevező egyének készítették. Hát oké. Aztán elterjedt a pletyka, hogy igazából a felvétel a Beatles terméke, akik éppen álnéven garázdálkodnak, és Ringo Starr-t hallhatjuk énekelni. A dolog egészen hihető, mert az ikonikus brit együttesnek is a Parlophone-nál volt éppen akkor szerződése, és a későbbi, kísérletezőbb stílusuktól nem áll messze ez a pszichedelikus szerzemény. Egy rövid ideig gyorsan emelkedett az eladott lemezek száma, de nem kellett sokat várni, míg végül a Pink Floyd-os Syd Barrett-nek köszönhetően, kiderült az igazság. Sok évvel később pedig az is kiderült, hogy Barrett-nek igazából semmi köze nincs ehhez.

A Gentle Giant-et alapító Shulman fivérek zenei előéletével kapcsolatban van egy pár meglepő történet. A We Are The Moles kislemezt a Simon Dupree and the Big Sound, a Shulman testvérek 1966-ban alapított együttese vette fel. A fiúk pályafutásukat soul énekesként kezdték, de kezdeti sikertelenségeik miatt a lemezkiadójuk azt tanácsolta nekik, hogy térjenek át az éppen aktuálisan népszerű, és újnak számító pszichedelikus popra. Megfogadták a tanácsot, és a Kites című daluk, mely a brit slágerlistán bekerült az első tízbe, meghozta a várva várt áttörést.

 A siker ellenére Shulman-ék enyhén szólva nem voltak boldogok. Frusztráltak lettek a hirtelen történt gyökeres stílusváltás miatt, és nem érezték őszintének, amit csinálnak. Ez meglátszott az eredményeiken is, képtelenek voltak újabb, hasonlóan sikeres dalt kiadni. Végül hátat fordítva a pop zene és a követelőző kiadók világának, feloszlatták az egy slágeres előadónak számító együttest.

Mikor kiötlötték, hogy álnéven kellene kiadni valamit, már jócskán tele volt a hócipőjük a lemezkiadókkal. Állítólag a felvételt tartalmazó szalagot egy vasútállomáson egy csomagmegörző szekrénybe tették, a kulcsot pedig elpostázták egy zenei lapnak egy üzenettel, miszerint a zenét a Parlophone kiadó alatt kell publikálni. Mindez kevéssé valószínű, egyszerűen, miután a lemez megjelent, néhányan, akik elég fantáziával rendelkeztek, elkezdték terjeszteni, hogy ez biztos a Beatles álnéven. Kíváncsi lennék rá, hogy vajon szerettek-e volna ilyesmit elérni Shulman-ék. Én nem tartom kizártnak, és ez esetben a céltábla közepébe találtak.

Az eredeti előadók lelepleződésének mikéntje is megér egy misét. Általánosan úgy ismert, hogy Syd Barrett, nem sokkal a Pink Floyd-tól való távozása után, a Top of the Pops című tévéműsor díszletei mögött adott egyik interjújában árulja el az igazságot a The Moles-szal kapcsolatban. Rob Chapman azonban Syd Barrett-ről írt könyvében elmondja, hogy nem ez a valós történet, és pont ő felelős az elterjedéséért. Egy 1996-os cikkben említette meg a dolgot, de az információt csupán egy homályos emlékre alapozta. Később kiderült, hogy az emlék alapjául szolgáló 1968-ból való NME cikk egy Adrian Gurvitz-al készült interjú (a Gun nevű együttes gitárosa, akikkel akkoriban egy top 10-es daluk volt). Az interjúban a zenész beszél ugyan Syd Barrett-ről is, de tőle teljesen függetlenül említi meg azt, hogy csalódott amiatt, hogy a The Moles nem a Beatles, hanem csak a Simon Dupree and the Big Sound. Vicces azért, hogy miután kiderült, hogy a Beatles-nek nincs köze a lemezhez, az érdeklődés teljesen elapadt, közben ha valóban ők álltak volna mögötte, ki tudja hányan hallgatták volna még évekkel később is.

Szerintem elég jól sikerült ez a kislemez. Nem mondom, hogy megközelítené minőségben a legjobb Beatles számokat a pszichedelikus korszakukból, de már az is egy jó teljesítmény, ha el lehet hinni róla, hogy ők készítették. A Simon Dupree odafigyelt, hogy ne lehessen felismerni Derek Shulman hangját. El lehet adni egy Ringo Starr-nak. Az első részben nagyon tetszik a gitár, ahogy megadja a hangulatot nyers hangjával, meg hát Ray Shulman már régen is tudta, mit csinál. Ahogy a refrén torzított hangú őrült ordításba megy át fokozatosan, tipikus pszichedelikus elem. Roger Waters-re emlékeztet a Careful with that Axe, Eugene című szám Live at Pompeii-beli változatából. A második rész könnyedebb, ott a basszusgitár van jól eltalálva, ős Gentle Giant-hez méltóan pedig kánonban énekelnek. Van három taps-bejátszás, az elsőben talán egy nagy koncerten összegyűlt tömeget, vagy focimeccset hallunk, a másodikban egy kisebb színházi közönséget, a végén pedig valami elmebeteget, aki közben jót röhög. Nem igazán tudom hova tenni ezeket, de lehetne egy jóslat a dal, vagy akár általában a slágerek népszerűségének alakulására. Először nagy az érdeklődés, nagy koncerten lépnek fel, temérdek rajongó előtt, aztán ahogy kezdik megunni, mert azért éppen annyira nem egy összetett zene, fogynak az emberek, végül pedig már hülye, aki egyáltalán meghallgatja. Csak így akkor azt hiszem én vagyok az az elmebeteg a végén, hogy még mindig ezzel foglalkozok.

Egy másik nevezetes történet a Simon Dupree-val kapcsolatban a megbetegedett billentyűsükről és helyettesítőjéről szól. Az együttesnek Skóciában következett egy turnéja 1967-ben, de billentyűsük, Eric Hine sajnos nem állt rendelkezésre, így valahogy pótolni kellett. Az ügynökség szerzett egy ismeretlen, de tehetséges fiút, Reginald Dwight-nak hívták. Hamar betanulta az együttes repertoárját, és jól kijött a többiekkel a fellépések között is. Ötletei is voltak új dalokhoz, fel is ajánlotta a többieknek, hogy készíthetnének közösen felvételeket, de udvariasan elutasították, mert már volt elég anyaguk, és várták vissza a társukat a betegszabadságról. A többiek aztán nevették, mikor említette, hogy ha majd valamikor kiadja a saját zenéit, az Elton John nevet fogja használni. De lehet így volt jobb, ha Reginald Dwight csatlakozik az együtteshez, talán sosem vált volna Elton John-ná. Ami még rosszabb, az is lehet, hogy Gentle Giant se lett volna sose.

Talán jobban meg lehet érteni a Gentle Giant stílusát így, hogy láttuk a Shulman testvérek pályafutásának korai szakaszát. Hogy teljes mértékben véget vessenek a populáris zenével való kapcsolatuknak, megpróbáltak létrehozni egy együttest, melyben örömüket lelik, és nem kíváncsiak túlságosan sokan rá egy szűk rajongói körön kívül. Ehhez magas elvárásaiknak megfelelő, új, képzettebb zenészeket kerestek. Köztük a billentyűs Kerry Minnear volt az, aki még zeneszerzési közreműködésével nagyban hozzájárult a sajátos hangzás eléréséhez.