Greg Lake kedvenc ELP albuma

2016. december 26. 23:06 - TarkusBlog

ELP - Trilogy (1972)

Még csak 9 hónap sem telt el Keith Emerson halála óta, és december elején, hosszú betegség után Greg Lake is távozott az élők sorából, életének 69. évében. A műfaj egyik legkiválóbb zenész-dalszerzője volt ő, az ELP mellett a King Crimson első felállásában betöltött szerepének köszönhetően is. Ennélfogva, ha ő egy interjúban azt mondja, hogy a legjobban sikerült ELP album szerinte a Trilogy, akkor érdemes komolyan venni. Mondjuk azért kételkedtem benne így is, hogy jobban tetszene majd, mint elődjei. Hiába tartalmaznak néhány nagyszerű részletet ezek a lemezek, a Tarkus nem tud egyenletes minőséget nyújtani, a debütáló album pedig valahogy nem elég kiforrott még. Kellemes meglepetésemre azonban a Trilogy, bár még mindig nem tökéletes, valamivel tényleg jobban teljesít.

Legtöbbször még a zene meghallgatása előtt találkozok az albumborítóval, így az sokat számít az első benyomás kialakulásában. Ez a borító pedig szerintem nem olyan jó, mint a többi három klasszikus ELP lemezé, bár az együttes hivalkodó stílusához és a fiúk egójához elég jól passzol. A balról jobbra haladva Emerson-t, Lake-et és Palmer-t meztelen felső testtel ábrázoló festmény a klasszikus művészetre emlékeztet, mintha a zenészek valami bibliai vagy mitológiai alakok lennének. Nem tudom viszont, a maga idejében, hogy volt, de mai szemmel nézve, nem igazán meztelen férfiakkal képzelek el egy sikeres borítót. Egyébként az arcok egészen jól sikerültek, főleg Emerson és Lake, nekik a tekintetük is olyan valódi. Az eredeti kiadás borítójának belsején egy fotómontázs látható az együttes tagjaival, mely a Londonhoz közeli epping-i erdőben ábrázolja őket.

Két tényező segítette Emersonékat abban, hogy ezen a lemezen kihozzák magukból a maximumot. Az egyik az, hogy az együtt addig eltöltött két évben megfelelően összeszoktak, mint együttes, hogy elérjék kreatív tetőpontjukat. Csökkenni látszik kicsit az ellentét Lake és Emerson között, egyenletesebben vegyülnek a könnyed, akusztikus részek az összetett, klasszikus zenére hajazó kompozíciókkal. Greg Lake szavaival élve az együttes végre felnőtt. A második tényező pedig az, hogy ez pont akkor történt, amikor a technológiai fejlődésnek hála a hangstúdiók áttértek a 8 sávos keverőpultokról a 24 sávosokra, valamint megjelentek a polifonikus szintetizátorok. Ezeket az eszközöket felhasználva aztán végképp szárnyalhatott a fantáziájuk, és szárnyalt is, annyira, hogy a stúdióbeli megvalósításokat később képtelenek voltak reprodukálni fellépésekkor, így néhány számot az albumról alig-alig játszottak élőben.

Az album a The Endless Enigma című számmal indít. Kiváló választás, rendesen megadja az alaphangot, szerintem pont olyan, mint amilyen még sok ELP alkotás kellett volna legyen. A szöveg, a refrén, a Hammond-orgona hangzása és a dob, mind-mind kiváló, együtt erőteljes hatást keltenek. Nem marad el itt sem a zongorás közjáték, és Emerson rövid fúgája jól sikerült, ismét bizonyítja a billentyűs hajmeresztő technikai tudását. Itt egy videó a billentyűssel, aki a szóban forgó zenét játssza, és beszél is róla. A szám legelején hallható szívverés hanghoz hasonlót később a Jethro Tull A Passion Play és a Pink Floyd The Dark Side of the Moon lemeze is használ. Sokáig úgy volt ismert, hogy a hangot Carl Palmer tökéletesítette ki a Ludwig Speed King lábdob pedált használva, később a 2015-ös kiadás könyvecskéjében Jakko Jakszyk, aki az új mixet készítette, elmondja, hogy igazából Lake játssza a szívverést, basszusgitáron.

Szinte az összes ELP albumon van egy akusztikus dal Greg Lake-től és egy a Jeremy Bender-hez hasonló komolytalan, bolondos dal. Ezek a Trilogy-n egymást követik. Az akusztikus gitárt, különleges akkordokat és egy jellegzetes szintetizátor szólót tartalmazó From the Beginning, bár lehet, nem annyira ismert, mint a hozzá hasonló Lucky Man vagy C'est La Vie, az együttes legsikeresebb kislemeze lett az Egyesült Államokban. A The Sheriff című szám szerintem a legjobb bolondos dal az együttestől, legalábbis igényesebb, mint a bugyuta Jeremy Bender és a katasztrofális Benny the Bouncer. Lehet, azért gondolom így, mert a három közül csak ebben van Hammond-orgona.

A Hoedown Aaron Copland amerikai zeneszerző 1942-ben írt balettművének, a Rodeo-nak, az azonos című tételét dolgozza fel. Az egyik legismertebb ELP szám, az albumot népszerűsítő koncertek közkedvelt nyitódala lett. Valóban jó kis feldolgozás, és koncert nyitódalnak is remek választás, de nekem nem az ilyen végig élénk, pörgős számok tetszenek leginkább. Az album legjobb dala a vele azonos című Trilogy. Gyönyörű, érzelmes énekkel és zongorajátékkal kezdődik, és a szöveg bár szerelmi témájú, nem érzem úgy, hogy közhelyes lenne, ami pedig sajnos előfordul néhány Pete Sinfield-del közösen írt szövegnél. Az ének után folytatódik a zongorajáték, majd egy zseniális átvezetéssel egy hihetetlen váltás következik. Dubstep-hez hasonlítható bass-drop a 70-es évekből, de még sokkal jobb. Utána jön az őrület néhány percen keresztül, több, egymásra felvett Moog szintetizátor hangjával. A szám végéig megmarad ez a tempó, kisebb-nagyobb váltásokkal, és egy kis énekkel még. Palmer játéka sem alábecsülendő, elképesztő amit művel a dobok mögött.

A Living Sin című szám egy rövidebb, egyszerűbb dal, de még mindig elég ütős, egyáltalán nem tölteléknek van az albumon. Az utolsó szám, az Abaddon's Bolero, nem is igazi bolero. A szokásos 3/4-es ütem helyett 4/4-ben íródott, így egy induló benyomását kelti. Halkan kezdődik, és ugyanazt a dallamot ismételve, egyre fokozódik a hangerő, mindig egy-egy új hangot behozva, hasonlóan Maurice Ravel híres bolerojához. A gond csak annyi ezzel, hogy minden új hang egy új hangsávot jelent, egy új szintetizátort, és Emerson akármennyire jól használta két kezét, képtelen volt a fellépéseken eljátszani a művet. Egy kudarcba fulladt próbálkozás keretében Lake is a billentyűk mögé állt, ezen kívül még szalagról is játszottak néhány hangsávot. Akkor sültek fel, amikor a szalag meghibásodott és elhallgatott, azután többet inkább nem léptek fel a számmal.

Ritka fotó: Greg Lake mellotronon játszik

Összességében egyet kell értsek Greg Lake-kel, nekem is ez a kedvenc ELP albumom. Lehet, hogy a legjobb pillanatai nem olyan jók, mint a Tarkus szvit egy-egy része, de egyenletes minőséget nyújt, nincs töltelék zene. Bár a tagoltság még megvan, a lágyabb, érzelmesebb szakaszok viszonylag fájdalommentesen váltakoznak a progresszív őrültséggel. Minden megjelenik, amiben az ELP jó volt, a Hammond-orgona, az őrült szintetizátor szólók, a szép, akusztikus dalok és a klasszikus zene feldolgozások. Majdnem tökéletes album.

Értékelésem: 4.5/5.0

Források: