Tarkus

Progresszív Rock Blog

Keith Emerson, a Lucky Man

2016. június 29. 20:07 - TarkusBlog

ELP - Emerson, Lake & Palmer (1970)

6a00d8341e23e653ef016767871015970b-320wi.jpgMeg kell mondjam őszintén, az Emerson, Lake & Palmer nem tartozik a nagy kedvenceim közé, annak ellenére, hogy szerintem a Tarkus könnyedén minden idők 10 legjobb progresszív rock száma között szerepelhet. Erre foghatom, hogy az egyetlen album, amit eddig jól ismertem tőlük az a Tarkus. Mikor megláttam a hírt minden idők egyik, ha nem a legtehetségesebb rock billentyűsének, Keith Emerson-nak a tragikus haláláról, eldöntöttem, hogy elkezdem bepótolni ezt a szörnyű hiányosságot, mégpedig a debütáló albumukkal. Nagyon szerettem volna maximális 5 pontot adni erre az albumra, és bár nem mondanám, hogy csalódtam, de sajnos túl sok hiányosságot érzek benne ahhoz, hogy remekműnek kiáltsam ki.

Az Emerson, Lake & Palmer az első progresszív rock supergroup. Keith Emerson a Nice-szal, míg Greg Lake a King Crimson-nal ért már el sikereket, mikor egy koncerten találkoztak 1969-ben. Mindketten szerették volna elhagyni együttesüket, Emerson ügyesebb társakat keresett, Lake pedig az együttesen belüli ellentéteket unta meg. Dobosnak Carl Palmer-t, az Atomic Rooster, korábban pedig a Crazy World of Arthur Brown dobosát ajánlották nekik, aki előbb nem akarta elhagyni bandáját, néhány közös próba után viszont beleszeretett a légkörbe, és csatlakozott. Hangzásukat Emerson billentyű játéka határozza meg, leginkább zongorán, orgonán, Moog-on, ehhez néha Lake gitárjátéka társul, aki egyébként legtöbbet basszusgitáron játszik. Palmer stílusa is jellegzetes, a ritmus szolgáltatásánál jóval többet igyekszik hozzátenni a zenéhez bonyolult játékával. Az ELP így az egyik a néhány ismertebb progresszív rock együttes közül, ahol nincs szólógitáros, a másik nagy név még ebben a kategóriában a Van der Graaf Generator (ez ne tévesszen meg senkit, semmi hasonlóság nincs a két együttes zenéjében).

A Tarkus-szal ellentétben, ahol a Hammond-orgona dominál, itt jóval több zongorát kapunk, illetve néha templomi orgonát, így helyenként sokkal inkább a klasszikus zenéhez állunk már közelebb, mint a rockhoz. Ez önmagában nem lenne baj, sőt, de az az érzésem végeredményben, hogy kevesebb érdekes dolog történik, mint szeretném. Talán segíthetett volna, ha Emerson valamivel jobban igyekszik kicsit több érzelmet csempészni a zongorába, mint végig gyorsan matatni a billentyűkön fel-alá az ujjaival, ami nem csak ezen az albumon probléma. Azért a Tarkus-hoz képest, ha már elkezdtem ahhoz hasonlítani, itt még mindig nagyobb százalékot tesz ki a jó zene. Ami meglepett az, hogy már az első albumra is jellemző, ami a későbbiekre hatványozottan, hogy vannak külön Emerson, Lake és Palmer számok, mindig kell jöjjön az a rész, ahol egyszerre csak egyvalaki mutatja be, hogy mit tud. Az együttes neve tulajdonképpen akarva-akaratlanul figyelmeztethet erre. Úgy gondolom sokszor, hogy kellett volna még szerezzenek a fiúk maguk mellé valakit, aki jobban ért a dalszerzéshez, hogy segítsen nekik.

Sok rosszat leírtam itt most egyszerre, de azért annyira nem vészes a helyzet. Az album durván indít a The Barbarian című instrumentális számmal. Lake erősen torzított gitárhangja adja meg az alaphangot, fölötte pedig Emerson Hammond-orgonája dolgozik. Azután jön a zongora rész a közepén, hogy végül visszatérjen a végén az elején hallott motívum. Palmer sem alábecsülendő ebben a számban. Ezután jön az ELP szerintem egyik legjobb szerzeménye, a Take a Pebble. Érdekes hangokkal kezdődik, Emerson az ujjaival pengeti a zongorahúrokat. Nem feltétlenül egy kellemes hang, de meg kell hogy hagyjam, eredeti ötlet, legalábbis én még nem hallottam ilyet. Ami a legjobb itt, az Greg Lake hangja, nem hiába a kedvenc énekeseim egyike, mikor pedig a szakaszok végén hirtelen sztereóban lehet hallani, az óriási. Az ének utáni gitáros-zongorás rész talán kicsit lehetne rövidebb is, nagyon belassul egyszer-egyszer, a jazz-es vége viszont, mikor a basszusgitár és a dob is csatlakozik a zongorához, az egyik legjobb rész az albumon, szerintem a magas hangon játszott basszusgitár teszi igazán különlegessé. A Knife-Edge egy szokványosabb szám, összességében nem rossz, itt visszatér a torzított hang az orgonával, és itt is van ének.

A második fele az albumnak szerintem már gyengébb, a végét szerencsére megmenti a Lucky Man, az együttes talán legismertebb száma. A Three Fates-ben végig Emerson áll a középpontban. Templomi orgonával indít, majd sok-sok zongora jön, van egy rész, ami a Karn Evil 9-ra emlékeztet. Emerson bemutatja virtuozitását, semmit sem gond neki eljátszani, de a zene összességében túl rideg valahogy, lesznek még neki később sokkal jobb pillanatai is. A Tank is instrumentális, itt Palmer dobszólóját hallhatjuk elég hosszan. Nincs vele baj végül is, de nem vagyok nagy híve a dobszólóknak, még John Bonham Moby Dick-je sem nyűgözött le sosem. Lake basszusgitárja itt is remek, szerintem több figyelmet is megérdemelne a hallgatóságtól.

A Lucky Man című szám kicsit elüt az előzőektől, nem hiába, ugyanis Greg Lake 12 évesen írta, amikor megkapta első gitárját édesanyjától. Palmer-rel együtt hozták olyan formába, hogy felkerülhessen az albumra. A szöveg egy férfi történetét meséli el, akinek megvolt minden, gazdagság és nők, de háborúba ment, ahol eltalálta egy golyó, és meghalt. Keith Emerson kontribúciója tette igazán nevezetessé a dalt, a végén a rock zene történetének egyik első Moog szólója hallható, melyet a billentyűs első próbálkozásra improvizált. Nem kis meglepetésére lett ez karrierjének legismertebb produkciója, és azóta is több szintetizátor szoftverben az alapbeállítások között megtalálhatjuk Emerson Lucky Man-jét.

Borzasztó, hogy egy olyan ember, mint Keith Emerson úgy kellett döntsön, hogy véget vet életének. Imádta amit csinált, és nem bírta feldolgozni még 71 évesen sem, hogy a kézizom problémái miatt nem játszhat soha többet úgy mint régen. Végig voltak fellépései, de az utóbbi időben már kisegítő billentyűst kellett hívjon, mert nem bírt ki végig egy koncertet. Ami az utolsó csepp lehetett a pohárban, hogy még negatív kritikákat is kapott emiatt. Igazi lucky man volt ő, akit sajnos élete végére elhagyott a szerencse. Az utolsó sorokról ezentúl mindig ő fog eszembe jutni:

A bullet had found him
His blood ran as he cried
No money could save him
So he laid down and he died

Ooh, what a lucky man he was
Ooh, what a lucky man he was

Értékelésem: 4.0/5

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://tarkus.blog.hu/api/trackback/id/tr788855128

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása