Meg kell mondjam őszintén, az Emerson, Lake & Palmer nem tartozik a nagy kedvenceim közé, annak ellenére, hogy szerintem a Tarkus könnyedén minden idők 10 legjobb progresszív rock száma között szerepelhet. Erre foghatom, hogy az egyetlen album, amit eddig jól ismertem tőlük az a Tarkus. Mikor megláttam a hírt minden idők egyik, ha nem a legtehetségesebb rock billentyűsének, Keith Emerson-nak a tragikus haláláról, eldöntöttem, hogy elkezdem bepótolni ezt a szörnyű hiányosságot, mégpedig a debütáló albumukkal. Nagyon szerettem volna maximális 5 pontot adni erre az albumra, és bár nem mondanám, hogy csalódtam, de sajnos túl sok hiányosságot érzek benne ahhoz, hogy remekműnek kiáltsam ki.

1968-ban egy titokzatos korong bukkant fel a brit lemezboltokban a Parlophone kiadó címkéjével. Eredetéről csupán annyit lehetett tudni, hogy teljes egészében bizonyos, magukat vakondoknak nevező egyének készítették. Hát oké. Aztán elterjedt a pletyka, hogy igazából a felvétel a Beatles terméke, akik éppen álnéven garázdálkodnak, és Ringo Starr-t hallhatjuk énekelni. A dolog egészen hihető, mert az ikonikus brit együttesnek is a Parlophone-nál volt éppen akkor szerződése, és a későbbi, kísérletezőbb stílusuktól nem áll messze ez a pszichedelikus szerzemény. Egy rövid ideig gyorsan emelkedett az eladott lemezek száma, de nem kellett sokat várni, míg végül a Pink Floyd-os Syd Barrett-nek köszönhetően, kiderült az igazság. Sok évvel később pedig az is kiderült, hogy Barrett-nek igazából semmi köze nincs ehhez.

Az első album, amit bemutatok az első, amit megvásároltam alig több, mint egy éve, a Kedves Óriás hatodik lemeze, a The Power and The Glory. Steven Wilson, sok más 70-es évekbeli felvétel mellett, a 40 éves évfordulóra ezt is újramixelte, és az új kiadvány eljutott Magyarországra is annak az üzletnek a polcára, ahova beléptem szétnézni. Azonnal kiszúrtam a sok mainstream Pink Floyd és Led Zeppelin CD között, és le kellett csapjak rá. Már előtte is régóta ismertem, és az egyik kedvencem volt. A Gentle Giant bár sosem volt túlságosan népszerű, az én szememben mindenképp a progresszív rock egyik óriása. Bár nevében kedves ez az óriás, a hallgatóságot általában mégsem kíméli, a sok kiváló albumuk közül talán ez a legnehezebben emészthető. De megéri megemészteni.

Már egy párszor gondoltam, hogy szívesen írogatnék a zenékről, amiket szeretek, néha úgy érzem, jól le tudnám írni, mi a véleményem egy albumról. Aztán ha már írogatok, felrakom a netre, hátha valaki annyira nem tud magával mit kezdeni, hogy elolvassa.

Hogy írjak magamról, egyetemista vagyok, programozást tanulok, ezzel a fajta zenével néhány éve ismerkedtem meg, mikor elkezdtem kutakodni mindenféle 70-es évekbeli zene után, mert nagyon tetszett a Led Zeppelin és a Pink Floyd. Az utóbbiról írták, hogy a műfaja progresszív rock, így utánanéztem mi is az, majd elkezdtem keresni más előadókat is, aztán már nem volt visszaút. Bár elsőre nem minden tetszett, mégis késztetést éreztem rá, hogy többször is meghallgassam a zenéket, melyek végül magukkal ragadtak. Mindig szerettem dolgokat létrehozni, és ehhez az olyan eszközöket, melyek a lehető legkevésbé korlátozzák a kreativitást, az ötletek valóra váltását. Az egyik legkézenfekvőbb teremtési eszköz, így folyton a számítógép előtt ülve, a programozás, ezért foglalkozok vele. PC játékból a kedvencem a Minecraft, amely szintén kevéssé korlátoz bármiben is. A zenéléshez sajnos egyáltalán nem értek, csak a hallgatásához. A zene is rengeteg teret ad a teremtésre, ezt a teret pedig úgy lehet a legjobban kihasználni, ha nem korlátozzuk saját magunk valamilyen sablonhoz, műfajhoz, vagy hangzáshoz való ragaszkodással, hanem egyszerűen csinálunk valamit, amit ki bírunk találni. A progresszív rock szinte semmiben sem korlátozza magát. Tökéletes.

Még több zenét ismertem meg, mikor felfedeztem a Prog Archives nevű oldalt. A jobban értékelt albumokat kezdtem sorra meghallgatni, meg a kedvenc zenészeim szólóalbumait és egyéb közreműködéseit kutatni, és én is adtam mindnek értékelést. A sok-sok meghallgatott album után elgondolkodtam rajta, hogy meg tudom-e fogalmazni, milyen szerintem egy jó album. Összeszedtem hát egy szépséges listába, hogy milyen szempontok szerint tudnék értékelni egy albumot:

• Összhatás: Egy zenealbum egy valamilyen szinten összefüggő alkotás kell legyen, egy egységet kell képviseljen. Az album nem egymást véletlenszerűen követő zeneszámok összessége, az értékelése nem a zeneszámok értékelésének az átlaga. A jó progresszív rock albumnál a számok kapcsolatban állnak. Nem arról van szó, hogy csak koncepció album lehet jó. Ami kell az, hogy ne csupa hasonló szám legyen egymásután, hasonló szerkezettel, tempóval, érzelmekkel. Kellenek váltások, a hallgató érdeklődését fent kell tartani. Míg a számok között váltások vannak, az albumnak, mint egésznek mégis kell legyen egy hangulata, egy stílusa, összhatása.
• Dalszerzés: A zeneszámokra is hasonló igaz, mint az albumokra, itt is meg kell legyen az összhatás. Bár a műfaj folyton feszegeti a dalszerzés megszokott szabályait, főleg strukturális szempontból, azért ne menjünk túl messzire. Egy dal ne gyorsan váltakozó, egymáshoz nem kapcsolódó instrumentális részletek sorozata legyen. A másik véglet, amikor nincs elég történés, csak hosszan ismétlődik egy részlet, nincsenek váratlan dolgok, nincs egy szép dallam vagy refrén, semmi. Az arany középutat kell megtalálni. Jó dalszerzés kell ahhoz, hogy miután meghallgatsz egy albumot, visszaemlékezzél valami részletre, ami tetszett, legyen valami, ami megfog. Néha elég egy számon belül valamit nagyon jól eltalálni, egy kis részletet, ami az egész számot, vagy az egész albumot akár magasabb szintre emelheti, erre példának a King Crimson Starless című számának a végét tudnám felhozni.
• Újrahallgatás: Mint már írtam, sok zene nem tetszett első hallgatásra, de valamiért mégis kedvem volt őket többször is meghallgatni. Az nem mindig jó, ha egy album első hallgatásra tetszik. Gyakran előfordul olyankor, hogy hamarabb ráunok. Olyan, mintha túl hamar megmutatott volna mindent. De előfordul, hogy egy albumot nagyon jónak vélek, még sincs kedvem túl sokszor meghallgatni, mint például Steven Wilson Hand. Cannot. Erase. albumát. Az ilyen albumokkal talán nem tudok annyira azonosulni, mint mondjuk a King Crimson albumaival, amiket már meghallgattam ezerszer.
• Egyediség: Általában valami akkor értékesebb, ha kevés van belőle. Ez az analógia rávezethető a zenékre is. Sokkal érdekesebb egy album, ha még nem hallottam hozzá nagyon hasonlót. Vannak nagyon egyedi hangzású együttesek, mint a Gentle Giant vagy a Van der Graaf Generator, akik egyáltalán nem hasonlítanak másokra, nekik könnyű ennek a szempontnak megfelelni. Az egyedi hangzás elérésében a hangszerek használatának (pl. Chris Squire), az énekes hangjának és stílusának (pl. Peter Hamill) és a különböző egyedi dalszerzési megoldásoknak (pl. xilofonszóló) van döntő szerepe.

Leginkább a 70-es évekbeli klasszikus prog rockot szeretem, az akkor használt hangszerek hangzására függtem rá. A klasszikus korszak utáni albumokat ritkán hallgatok, majd a jövőben talán többet. Még sok zene és együttes van, amit nem hallottam, de van még időm felfedezni őket. A továbbiakban az általam ismert albumokról írogatok majd kritikákat, írok majd előadókról, toplistákat készítek, meg ilyesmi. Nem vagyok valami nagy nem tudom milyen zenekritikus, az biztos, azt írom, amit gondolok, és majd megpróbálom ezt érdekesen tenni. Majd remélem ebben is fejlődök. Az első album, amiről írni fogok a The Power and Glory a Gentle Giant-től.